Salyámosy Éva interjúja az Új Lant 2011. februári számában jelent meg.

A mi Rózsika nénink 90 éves

Kórházban fekszik egy komoly combnyak-töréssel, mégis amikor meglátogattam fel-csillant a szeme. Egyetlen percig se panasz-kodott, nem tett fel kérdéseket, hogy miért kellett ennek így történnie, miért nem ünnepelheti körünkben a 90. születésnapját …itt az újpesti gyülekezetben, az egyetlen családjában.

– Hogy érted azt Rózsika, hogy az egyetlen családod, nem a szüleidre és a testvéreidre gondolsz így?        

  – Tégláson születtem, elég régen, 1921. január 13-án. Tízen voltunk testvérek, kilencen fel is nőttünk, de a gyerekkoromból semmi szépre sem emlékszem. Nagyon nehéz volt. Édesapám egy keményen ivó, nagy, erős, Istenkáromló, semmi jóra nem hajlandó ember volt. Nagy betyár. Hárman voltak ilyenek a faluban. Már 13 évesen én dolgoztam apám mögött. Nagy rendet vágott, nehéz volt a kévekötés mögötte. Mondták is, hogy amilyen kis „güzüke” vagyok, milyen szépen dolgozom. Édesanyám bigott módon ragasz-kodott vallási dolgaihoz, ami engem igen taszított.

– A nagyobb családban senki se volt, aki igazi Istenhitre vezetett volna?

– Édesapámnak volt egy lánytestvére, ő hivő volt, ott élt a faluban. Úgy emlékszem, hogy a vasutas Béke bácsi, aki misszionárius volt, ő lett a második férje. De én nem voltam kíváncsi Istenre soha, sőt még onnan is elmenekültem, ahol ez szóba került. El is jöttünk otthonról mindnyájan elég hamar. Persze ez akkor így volt szokás a szegény családoknál, mentünk szolgálni, ki merre látott.

– Hány éves voltál amikor elkerültél otthonról?

- Ez még a háború előtt volt, hogy feljöttem Pestre cselédnek. Úgy 18 éves lehettem.

(Sírva fakad, majd bocsánatkérően néz rám.)

– Ne haragudj, furcsák ezek az emlékek, volt ez idő alatt jó és rossz is. Nagyon sokan kihasz-náltak, emberszámba se vettek. Sok helyen volt külön szobalány, szakácsnő, de engem legtöbbször mindenesnek vettek fel. Nem volt ám ott munkaidő, csak munka. Kora hajnaltól, késő estig. Bizony…Meg a cselédpiac. Oda kiálltunk és mint az állatokkal, úgy bántak velünk. Adtak-vettek bennünket, a munkaválla-lókat. Jött a „naccsága” aztán válogatott köz-tünk…Így kerültem a családokhoz.

– És hogy kerültél az újpesti gyülekezetbe?

–   Egy lánytestvérem, Pálfalvi Margit és én voltunk itt Pesten, ő megtért itt. Hívogatott, hogy jöjjek el én is, de én vonakodtam nagyon. Én aztán nem! De Isten mégis kegyelmes volt velem. Tudod, már akkor nagyon szerettem olvasni. Egyszer – már nem is emlékszem hogyan – a kezembe került egy könyv. Nagy József: Ifjak a Mester lábánál címmel. Hát én azt csak olvastam, olvastam és nagyon megérintett. Ültem a konyhában, ahol szolgáltam és nem bírtam letenni. Hirtelen az éreztem, hogy összeszűkül köröttem a világ és hogy én vagyok benne a  legbűnösebb ember, a világon a legbűnösebb… akkor rám szállt Isten Szent Lelke. Menekülni akartam az érzés elől és akkor már eljöttem ide. De nem ám ímmel-ámmal, hanem nagy örömmel, hogy van menekülés a bűneim alól! Aztán bemerítkeztem, és sokat jártam a Lánykörbe, amit idősebb Szabó Juliska vezetett. 1943-at irtunk, azóta én hűségesen ide járok. Ez a gyülekezet az én családom.

–- Milyen lelki élményekre emlékszel?

– Itt nagyon gazdag lelki élet folyt mindig. Kovács Géza, Mészáros Sándor, Haraszti Sándor lelkipásztorok sokat foglalkoztak velünk. Sok éneket tanultunk, gyakran jártunk kirándulni és egyre jobban erősödött a közösségünk és én is egyre több örömet kaptam itt az Úr és a testvérek által. Az udvaron, a nagy fa körül régen egy nagy kőasztal volt s a Lánykör estéket ott tartottuk.  Tudod, ez számomra még mindig meg-magyarázhatatlan és felfoghatatlan, hogy Isten mennyire szeret… és én meg hogy viselkedtem Vele …

– Voltak megtapasztalásaid?

–Isten mindig nagyon vigyázott rám. Például amikor bejöttek az oroszok. Akkor Kiskun-félegyházán éltem. Jöttek a katonák és az utcáról szedték össze a nőket, erőszakkal. Épp hazafelé tartottam. Rám szóltak, hogy én is… de elfutottam. Be a házba a teknő alá. Ott vacogtam, de Isten megmentett. Nem találtak meg. Egy másik alkalommal is…oroszok verték az ajtót, ijedtemben kiugrottam az ablakon és a nagy hidegben egész éjjel a bokrok között bujkáltam a puskalövések között. Aztán reggeltájt beko-pogtam egy házba, hát onnan is oroszul szóltak ki. Rohantam tovább. Végre egy család be-fogadott. Meleg ágyba dugtak… megmenekül-tem. De így volt ez a mostani balesetemnél is. Karácsony első napján elfelejtettem, hogy 10-re kell csak jönni, hát visszafordultam. Amint mentem azt láttam, hogy egy dobozból csillogó színes csillagok szálltak ki előttem, aztán cikk-cakkban mentem, mintha valaki lökdösött volna és felborultam. Senki se járt arra. Még korán volt. Csak feküdtem ott, de Isten úgy intézte, hogy valaki a távolból meglátott. Megme-nekültem megint.

– Megengedsz egy bizalmas kérdést?

Mondjad csak.

– Sose szerettél volna férjhez menni?

Hát az úgy volt tudod, hogy engem a fiúk sose érdekeltek. Én, hidd el, futottam előlük. Bújtam előlük. Ha valamelyik közeledett volna, én máris tudomására hoztam, hogy nem érdemes, Én nem… én nem akarom. Volt olyan is, akivel leveleztem, aztán mégse…

– Gyerekekre se vágytál soha?

– Na arra igen, én rajongtam a gyerekekért és képzeld el, hogy Isten meg is adta őket. Minden helyen ahol szolgáltam, meg a szomszédokba is jártam a gyerekekhez, úgy szerettek, meg én is őket. A főorvos gyerekeihez pl. német nevelőnő járt, mégis tőlem akarták megtanulni a betű-vetést. Meg sok szép versre is tanítottam őket, mert azokat nagyon szeretem még ma is. Tudok ám sokat! Kívülről! Mondtam is a gyerekeknek mesés verseket is. Hát azok meg ott ültem köröttem és míg én mondtam nekik a verset, ők simogatták meg fonogatták a hajamat. Ezt én nagyon szerettem. El se hiszed, milyen jó volt.

– Akkor könnyen tanultál Bibliaverseket és zsoltárokat is?

– Bizony! Szeretem azokat is nagyon. Sokat tanultunk régen is. Mészáros Sándor, Gerzsenyi Sándor veresek… meg én is irogattam sokat. Meg a bibliai kérdések is mindig izgattak. Ma is, ha nem értek valamit…megyek, kérdezem.

– Aktív missziózó hírében állsz. Mire emlékszel vissza legszívesebben?

Segíteni akartam az erdélyi magyar testvéreken. Sokszor átmentem, főleg Nagyváradra. Éjszaka utaztam. Sok csomagot, élelmiszert és Bibliát vittem át Erdélybe, amikor még nem volt szabad. Egyszer a vonat függönye mögé dugtam a szatyrot, amibe a Bibliák voltak, de ott felej-tettem, - talán valaki megtért - legtöbbször azonban sikerült, nem vették észre.

– Úgy tudom, gondod volt a leprásokra is.

Igen, még a drága Dobner testvér beszámolója nyomán ismertem meg a Lepramissziót. Először  Szabó József utcai református központban, majd később az Alagi téren dolgoztunk. A Dobos tiszteleteshez hasonló embert talán nem is ismertem. Csupa szív, okos, bölcs ember volt. A Jóatyám adott neki hosszú életet 103 éves korában ment el. Szerettem ott dolgozni.

Miközben beszélgettünk megszólalt egy nagy csengő, majd a hangosbeszélő: főorvosi vizit, mindenki menjen el. Én is elköszöntem. Ami-kor gratuláltam a születésnapjához, beteg-társai el se hitték, hogy a mi Rózsika nénink már 90 éves! Áldja őt meg Mennyei Édes-atyánk minden szeretettel és kegyelemmel, amire csak szüksége van!

Salyámosy Éva